menu

  • 2015.04.23.

Apáti-Tóth Sándor – Atlantisz

A ceglédi Kossuth Múzeum szeretettel meghívja Önt, családját és barátait Apáti-Tóth Sándor – Atlantisz című kiállítására

Időpont: 2015. április 24. péntek, 17 órára

Köszöntőt mond:
Dr. Hajdu Endre

Megnyitja:
Dr. Szilágyi Miklós
a Kossuth Múzeum egykori igazgatója

Nyitva: keddtől vasárnapig, 10-18 óráig

ATLANTISZ
Hatalmas, őszinte hittel indultam fotográfusi pályámon;
láttam a világ tisztátalanságát, az emberek gyarlóságát és ostobaságát,
s meg akartam változtatni őket.
Ideáimat fel nem adva utam későbbi szakaszaiban beértem azzal, hogy képeimet felmutatva megadjam azok nézőinek a töprengés lehetőségét.

Atlantisz.
Elsüllyedt, mesés, kincses világ.
Túl földi életem nagyobbik felén elmerülő emlékeim ellenállhatatlanul
kívánkoztak ki belőlem, s álltak össze e ciklussá.
Megváltoztatni, netán jobbá tenni senkit nem akarnak ezek a képek.
Legfeljebb egy kis szomorúságot, fájdalmat hagynak bennünk,
hogy valamikor mindannyiunknak el kell hagyni Atlantiszt.
Amíg lehet, gyönyörködjünk abban, hogy bent vagyunk.

Apáti-Tóth Sándor

APÁTI-TÓTH SÁNDOR képei olyasmire vállalkoznak, amely már szinte a fotóművészet eredeti határainak átlépése. A kísérlet tétje az, hogy a művész a látvány áttétel nélküli rögzítésére létrejött technikai médiumot egy nem látható világ ábrázolására használja fel. A benne élő emlékek ábrázolása ugyanis túlmutat a szemmel érzékelhető tárgyak körén. Az embereket egyáltalán nem ábrázoló képek olyan hétköznapi monumentumokat örökítenek meg, amelyek meditatív módon képesek fenntartani egy már múltba süllyedt, közvetlenül immár hozzáférhetetlen, csak az emlékezetben fönnmaradt világot: olyan fragmentumok ezek, amelyek így mutathatják
meg egy mégiscsak egykoron jelen volt, s teljesnek érzett világ kiterjedését.
A ciklus címe (Atlantisz) pontos leképezése ennek a szándéknak. A művész
pályájának új fejleménye, a korábban alapvetően fekete-fehér képek színesre változása is ennek a törekvésnek a szolgálatában áll: nem esetleges technikai újításról van szó, hanem a koncepció lényeges eleméről. S nemcsak azért, mert ezek a színes képek is alapvetően fekete tónusúak, őrzik tehát a kapcsolatot Apáti-Tóth Sándor korábbi képeinek a hangulatával; a technikai kivitelezés perfekcionizmusa is, a digitális
képszerkesztés fölényes, s éppen ezért szinte észrevehetetlen biztonsága is
az emlékezés mechanizmusának láthatóvá tételét szolgálja. Mintha a művész úgy jutott volna a fényképezés új technikájának a művészi értelemben való meghódításáig, hogy felfedezte annak határtalan lehetőségeit: ezáltal nem azt rögzítvén, ami látható, hanem eljutván oda is, amely immár a szemnek láthatatlan. Apáti-Tóth Sándor ugyanakkor nem csapja be a nézőt. Minden képének a tárgyi világa érzékletes és konkrét, s a kép készítésének története is pontosan felidézhető – ha erre módunk van, s megkérdezhetjük a művészt, el is tudja nekünk mondani a látvány megszületésének és rögzítésének a körülményeit. Ám ezek a narratívumok már nem tartoznak hozzá a ciklus születéséhez – helyettük állnak ott azok a rövid, hangulatos, szerzői szövegek, amelyek a képeket kísérik. Mindazonáltal a képek nem hazudnak, nem valamiféle stilizált és önkényes jelteremtés szándéka hozta őket létre – mindegyikükhöz a művésznek valóban személyes köze van. S ez akkor is fontos, ha ez a sajátosság nem része a műveknek, hanem csak a hátországához tartozik hozzá: mert Apáti-Tóth számára ennek is jelentősége van, mintahogy ahhoz a folyamathoz is, amelyet szintén eltakar a néző elől, hogy tudniillik a konkrét tárgyakról készült fotográfi ák miféle imaginárius módon válnak egy hosszú munkafolyamat révén képekké. Így válnak láthatóvá az emlékek. A személyes emlékekből így lesznek a mi közös emlékeinké: megfogható
módon mutatván meg azt, amit elveszítettünk, s amire még a vágyaink és fájdalmaink révén rátalálhatunk.

Szilágyi Márton
irodalomtörténész

Kapcsolódó képek